LÁSZLÓFFY ALADÁR

A keresztre feszített lovag

Árkossy Istvánnak

 
Ha nincs több, mint ember
fején, ember agyán a korona,
akkor meghajlik
évente előtte a kalász, a kő,
akkor könyvlapok hajlanak
meg előtte, mint a virágok,
s ha egy keresztre akarok
feszülni, majd alkalmazkodom
hozzá és megszületik a
forma:
a legszebb ölelkezés formája:
az enyém, s a világé.
Kitörő ceruzák hegye,
kitörő ekevas,
kitörő szellem;
ezeket úgyis le fogom rajzolni
csak nagyon lassan,
csak nagyon pontosan.
Csak nagyon EGYSZER.
Ezeket könnyű megtanulni.
Ezeket fontos megtanítni.


(UTUNK, 1976/10)

 

 

„…Árkossy István a kolozsvári grafikai iskola egyik legsokoldalúbb egyénisége,valamennyi műfaj és eljárás (rajz, fametszet, monotípia, rézkarc, kollográfia, illusztráció, ex libris, plakát, műsorfüzet, folyóirat-arculat és természetesen táblakép-grafika) birtokbavétele után és közben rendezte be művészi képzeletének műhelyét. Majd grafikai tevékenysége egyre inkább megszínesedik és 1982-ben már festészeti kiállítással lép a nyilvánosság elé. Grafikai kompozíciókban kiérlelt motívumok, jelek, utalások asszociatív rendszere festményeiben a nagy művészeti korok, a reneszánsz és a barokk mestereinek az érzékletes, megelevenítő tárgy- és látványhűségébe ágyazva újul meg, minősül át romantikus- szürrealista látomásokká. S e fantasztikus látomások, helyszínek egyszerre konkrét és sejtelmes voltának, sajátos kettősségének a hatását felfokozza az a festőgrafikai eljárás, amelynek eredményeképpen manapság ritkán tapasztalható, fölényes rajztudása már a felület lakkozása előtt a végtelen árnyalatokban felragyogó színek belülről fakadó sugárzásaként érvényesül…”
 
“Hajdan Kolozsvárott, a Farkas utcában lakó Árkossy István körülbelül annyi könyvet tervezett és illusztrált a romániai magyar kiadóknak, az erdélyi magyar íróknak és a világirodalom legnagyobbjainak, mint ahány nap alatt elforog egy esztendő. Időközben pedig megrajzolta az egész teremtett világot. Hiszen minden igazi grafikus megrajzolja, minden igazi festő megfesti és minden igazi szobrász megmintázza/megfaragja az egész teremtett világot. Mert számukra csupán az az egy világ létezik, amit/amennyit ők újra tudnak teremteni. Tulajdonképpen minden halandó számára az az igazi világ, ami őbenne él, nem az, amit csupán érzékel. A többi – érzéki csalódás. (Boldogok, akiket kielégít az élet, mint érzéki csalódás?...) 
Mindezt akkor gondolom, amikor Árkossy autonóm táblaképgrafikáit lapozom, mintha egyetlen, óriási (mondjuk 40x50-es) könyvet forgatnék, amely úgy képregény, hogy nem történik benne semmi, csupán a rajz. Csupán a rajz történik benne, mert „ideje van/volt a rajznak” a kiszolgáltatottságban, huszonötezer évvel ezelőtt éppúgy, mint a tegnap. De nem a rajz állítja meg az Időt, hanem az Idő attól a pillanattól ketyeg, hogy a papírra helyezett pontból elindul a vonal a mag mentében. S amikor a grafikus Árkossy áttér a festő Árkossy oldalára, kiveszi zsebéből az órát, s úgy illeszti a kép elemei közé, hogy – a gótikus bordaszerkezet záróköve gyanánt – magából a megkövesedett Időből eredezzenek s áramoljanak szét a kompozíciót összetartó, értelmező erővonalak. Éppen ezért művészetének talán leglényegesebb és legizgalmasabb kérdései és válaszai az Idő dimenziójához kapcsolódnak. Legfőbb mondanivalója: az Idő időtlensége, amelyet az a történelmi környezet sugallt, amibe beleszületett…” 
 

BANNER ZOLTÁN
művészettörténész
(MONOGRÁFIA, Mentor Konyvkiadó, 2011)

 


 

„…A ködpárás álmok határtalansága, s a belésejlő figuralitás, olykor csak a részek figuralitása. Adva van a felismerhetetlen, s abban csupán egyetlen részecske árulkodik: az Idegenségben valami ismerős rejtezik. Nem lehet lélektan nélkül érteni e műveket. Lélektan és történelem nélkül. Pedig látszólag távol áll tőlük minden historikus jelmez. Hanem a léthangulat bizony históriás. Egy világ közérzete a tollrajz ökörnyál-vonalainak kilengéseiben. Itt minden kileng, s a valamibe lóg. /…/
Miért volna könnyebb a természet utánzása, mint nem-utánzása? A vízben egy hínárhalmaz is éppoly „kibogozhatatlan”, mint ahogy néha annak tűnik egy-egy Árkossy-rajz, de amelyben mindig lelünk valahol egy, a tudat küszöbének lábtörlője alá rejtett kulcscsomót. /…/
Igen, itt a figuralitás olykor-olykor kis koncokat dob, hogy annál ijesztőbb legyen, ami ismeretlen. A monstruózus fenyeget és elűz, a szerteszórt vagy kipusztult rémít s futásra késztet, mint a tirannusok, a mítoszok rabjai – de ezek a rajzok, grafikák megkötik az örök, nyomasztó impressziót.
Árkossy István művészete Erdélyből, a szűkebb pátriából hazaérkezik…”

 

PÁSKÁNDI GÉZA
író, költő
(KORTÁRS, 1987/10)

 


„...Árkossy egész szemléletével a maga értékrendjének, kora szellemiségének humánumának hű krónikása, érzékeny felmérője és felmutatója. Látásmódjának legmegfelelőbb rokonítása a költői képpel eshet, annak lebegő szabadságaival él, s így elmélyült szemlélője számára még mutatja, őrizgeti is azt az eltűnődő, álmodozó rácsodálkozást a világ dolgaira, a létezés és pusztulás lehetséges látványaira, ami az álmodozókra, a "költőkre" mindenkor olyan jótékonyan jellemző..."
 
„...Árkossy képein körös-körül kis hegycsúcsokon vagy csak fellegárnyalatok színeiben valahol váracskák, pavilonocskák, afféle obszervatóriumocskák figyelnek. Felénk bámul, néz, figyel a reánk szánt és reánk szállt idő. A látható s a láthatatlan ilyen találkozásait világítja át Árkossy István minden értelemben színes művészete. Korán mesterfokra érő alkotó ő, aki akkor is szalon- és színes-képes, ha csak fekete-fehér. Ez a művészet Kolozsvár-nosztalgia és Kolozsvár-kisugárzás, most már bárhol keletkezzék. Annyi minden demonstrálására bizonyíték, amit még egy gyűjteményes kiállítás se demonstrál  maradéktalanul. Akár az erdélyi látványok, látomások családfája felrajzolható, amihez kapcsolódik, illeszkedik az ő arisztokratikus és érzelmes jelleme. Rokonai ott vannak, nőnek, tenyésznek zene-Kolozsvárban és írott-Kolozsvárban is. Elődökként és kortársakként magasodnak mögötte és sorakoznak mellé s majd utókorába. Látvány-családfáján épp úgy ott van a Feszt László határt nem ismerő, a nonfiguratívban is kereső, kutató formavilága, mint a látszólag ellentétes kedélyű Fülöp Antal Andoré. Rokona Nagy Imre és Bálint Tibor, Terényi Ede és Kolozsvári Papp László. Amit ők megcéloznak, az csupa kettészelt emlékezet, nemlétező őrgrófság és falramászó borsó a felfüggesztett kihalás szolgálatában. Árkossynak ma már a mindenség a műterme. Minden és mindenki el szokott vonulni, el szokott mozdulni a megmaradáshoz, a kiteljesedéshez. Árkossy elment megmaradni, azonossá fejlődni egy addig is egyértelmű tehetséggel és teljességgel. S ez a visszatérés most ide közénk, ez maga is festői. Olyan vásárfiákkal, előre küldött üzenetekkel érkezik, amik mind igazolták, hogy méltán voltunk, vagyunk, leszünk büszkék Rá, amióta több más lehetséges látvány- és gondolat-Kolozsvár és Budavár az ő műtere, műterme. Ahol most van, épp onnan üzen együttállásban a látható s a láthatatlan..."

 

LÁSZLÓFFY ALADÁR
író, költő
(IGAZ SZÓ, 1986/2)

 


 

BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN

A Zöld Bolygó és környéke

Árkossy István műtermében

 

Villám ütött a szivárványba
A Kaszáscsillag belehökkent
hínárcsónakát veti-hányja
a lekötözött őrült Ős Csend
barna csigázik fénye felver
a Nagyoroszlán piros pánik
az égbolt-harang duzzadt nyelvvel
a Sárkányölővel vitázik
Isten sem őrzi már e tájat
robbant a villám vak terrorja
bölcsőt repeszt bele sem fárad
sejtjeinket sötétbe szórja
fölfut az ágy az éji rejtek
oda ahol a Rák (s Fiastyúk)
falja a fogyó vörös sejtet
ahol a halált elhalasztjuk
mindig holnapra újra s újra
hol csipkebokor-tüzünk őrzik
hol torony néz rá a kapunkra
KIMOSOTT PARTÚ KŐHÍD
 

 (KORUNK, 1982/2)

 

 

„A művészet minden más társadalmi jelenléttől döntő mértékben abban különbözik, hogy múlt és jelen egyidejű tükröztetése egy-egy műben is lehetséges. Ez a technika világában lehetetlen. Árkossy István festészete erre bizonyító erejű példa,
ráadásul azzal a többlettel, hogy a képeket kísérő szövegekben finoman rejtett rétegként a jövőre is vizionál, mert a képzőművészet, az irodalom és a filozófia egységében értelmiségi kötelezettségvállalása is jelen van. Teheti, mert birtokolja a tudás sokrétű átadásának képességét. Vállalkozása azért is többszörös jelentőségű,
mert lemondott önmaga középpontba állításának kísértéséről. Elbűvölték ugyanis azok a régi nagyok, akiknek méltó ismertetője és utódjaként élni több mint szerencse. Jó azon is elgondolkodni a 21. század elején, miként vélekednek erről a gesztusról odaát az „érintettek”? Vélem, ilyen színvonalú reinkarnációjuk nincsen ellenükre. Helyettük jár köszönet érte Árkossy Istvánnak, a festőnek és a kultúrhistórikusnak”.
 

FEKETE GYÖRGY
a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke
(NAGYMESTEREK című kötet, MAGYAR NAPLÓ, 2015)

 


„...Árkossy világteremtő művész, a valóságos élmények mélyen elraktározódnak benne, és alkotás közben minden újraértelmeződik, egy újfajta szintézisbe, újfajta kapcsolatrendszerbe ágyazódik. A művész megteremti saját belső világát. Egy teljes, újragondolt, mélyen elvont univerzum tárul fel képein, rajzain és rézkarcain egyaránt; a kozmikus szemlélet az univerzális érdeklődésbol fakadó élménykomplexummal társul..."
 

HORVÁTH HILDA
művészettörténész
(MŰVÉSZET, 1988/8)

 


 „…Az önmagában is kerek egésznek tekinthető ötven szöveg együtt nagyívű művészettörténeti esszét eredményez, amelyek együttes olvasatából Árkossy István szubjektív reneszánsz- és művészetszemlélete bontakozik ki. A képekről reneszánsz életöröm árad, s ez az érzés sugárzik át a szövegeken is. A Nagymesterek tudatosan távol tartja magát a posztmodern beszédmód divatos szófordulataitól, s épp ezáltal válik hitelessé. A kiadvány elkészítése alapos (képi és szöveges) dokumentációt követelt meg, de mindenekelőtt szerénységet, alázatot. Óriási alázat kellett hozzá, hogy Árkossy István ennyi különböző festői modorban alkosson jól felismerhető képeket, úgy, hogy azok közben sajátos, „árkossys” stílusukat is megőrizzék. Az esszék stílusa tökéletesen illeszkedik a könyvben megidézett kép- és ízlésvilághoz. Látszik rajtuk, hogy ízig-vérig művész munkái, hiszen stílusukat zeneiség hatja át, ami különösen azon festők jellemzésekor mutatkozik meg, akik maguk is lírai művésznek számítanak. A zeneiséghez kötődő metaforák (mint például Leonardo kapcsán a „vörös-sárga-kék alapszínek összecsengése”, Arcimboldo „különös zengésű, meglepő képakkordjai” vagy a „Lorrain-mű képmuzsikája”) a könyv stílusát is zeneivé teszik, olyanná, mint egy végtelen dallam, amelyben – Baudelaire-t idézve – „egymásba csendül a szín és a hang s az illat”.
A kötet jól példázza annak a régi mondásnak az igazságát, hogy a különböző művészeti ágak összefonódnak egymással, a művészet pedig egy és oszthatatlan, csak megnyilvánulási formái különböznek. Ebben a kötetben minden benne van, ami az igazi művészetet (és művészt) jellemzi: egyéni látásmód, világteremtő képzelet, hozzáértés, technikai tudás, széleskörű műveltség, valamint a régi mesterek és műveik iránti őszinte tisztelet.”

 

BARTHA-KOVÁCS KATALIN
művészettörténész
(TISZATÁJ, 2017/1)

 


„…Árkossy évtizedek – Erdélyből való áttelepülése – óta a kortárs magyar képzőművészet jelese. Viszont ami a nagy (Falk Miksa) teremben szemünk elé tárult, az újdonság. Nem véletlenül kapta a tárlat az A játék szelleme címet, hiszen a művészi megújulásnak, a képzelőerőt tornáztatva, lényeges motorja a felhőtlen játék, illetve az ebben a burokban új arccal megjelenő történelmi, filozófiai, szakrális stb. tartalom.
Nem is annyira a témagazdagság nyűgöz le – a három nagyméretű (120x120) festmény, a Szent Antal (2014), a Szent György (2016) és a Szent Sebestyén (2017) oltárképnek is becses volna; a Bohóckirály (2016), a Commedia dell’ arte (2017), Az erdész (2017) és a Kék majom piros hóhullásban (2016) harlekini vonásokat mutat, míg a Vermeer szobáját (2016) s az Ikaroszt (2015) a klasszikusoktól örökölt halhatatlan motívumkincs, s nem kevésbé megjelenési formája avatja különleges szépséggé –, hanem az új korszak látomásainak friss, szokatlan formája.
Ehhez hasonló „montázs-képekkel” többen kísérleteztek, s ha például Bálint Endre vagy Országh Lili újságfotókból, hírlapmaradványokból készült más irányú (tematikájú, látásmódú) ragasztott montázsait idevesszük – és ide, nem meglepő módon, Korniss Dezső „montázs-festményeit” is –, azonnal előttünk a különlegességekben ugyancsak becses értékarzenál.
Árkossy István festményei, tobzódó játékosságukban, jól elütnek a fönti vonulattól. Jobban bennük van a grafikusi én. Ami alatt azt értem, hogy a festményeken, csöppet sem didaktikusan, ott van az alakkontúrokban csúcsosodó pontosság, s nem kevésbé a kódexmásolókra hajazó miniátori hajlam és technikai ügyesség, mintha minden motívum (részmotívum, az egészben betöltött helyétől-szerepétől függetlenül) valósággal egy-egy iniciálé volna. A játéknak, szerkezeti villódzásnak ez az összessége teszi például a cirkuszi manézst, a fejjel lefelé zuhanó ember jelképet, vidor haláltánccá (Mérges gomba – 2016). S a Piros szalag (2016), különös ember-állat alakjaival, pedig ettől válik valaminő ünnepet előlegező, ünnepet felejtő vonulássá. Ám akár a Szellemjárást (2016) vesszük, akár Az éjjeliőrt (2015), jól látni az organikus lét fölbomlását, s a gépszörnyek elleni – bár játékos, de halálian komoly – tiltakozást. A Magvető (2009) lendülettel lépő gépembere is mintha erre az életérzésre utalna. Pontosabban, ha nagy áttételekkel is, a Föld és a föld megvédendő.
A képeknek feszes szerkezetet – a művész a szépség túlhajszolásában is briliáns – a határozott kontúrú motívumok (ember- s állatalakok, tárgyak, kert- és cirkusz-kellékek, mesefigurák, épületek: templomok, tornyok) adnak. Ám a zsúfoltan egymás mellé, egymás alá s fölé rendelt – kiszámítottan tessékelt – képkockák (magukban is miniatűr remekek) kizárják az elmesélő, sőt irodalmias jelleget, hiszen a lényeget épp abban ragadják meg, ami eme festményeknek sava-borsa: a sokszor elámító játékosságban…”
 

SZAKOLCZAY LAJOS
irodalomkritikus
(AGRIA, 2017/3)

 


“…Árkossy Istvánról az elmúlt évtizedek elemzései és elemzői, barátok, szakemberek, kollégák, írók szinte minden lehetségest leírtak (és ma ismert közhellyel: azok ellentéteit is). Mégis – most, legújabb kiállítása kapcsán – tán abban ragadhatjuk meg a lényeget, hogy művészünk olyan áradó vonalkultúrával hozza létre fekete-fehér (és szürke!), valamint színes munkáit, amelyeknek mindig sugárzó látványát a szüntelen működő képírás munkamódszere jellemzi. Grafikáit, az egyedieket, lett lé­gyenek azok ecset-, szén- vagy ceruzarajzok, olyan képírói módszerrel, olyan természetességgel és lefegyverző biztonsággal teremti meg (igen: nem rajzolja, hanem teremti!), amelyekben folyamatosan munkál az írás kényszere: a képírásé. S festményeit – az újabbakra tán ez még fokozottabban érvényes – olyan elmélyült tematikai, gondolati, históriai vagy épp szakrális intenciók által teremti meg (igen: nem festi, hanem teremti!), amelyekre a legpontosabb jelző, hogy képírói módon keletkeznek. Árkossy írja a grafikáit és festményeit, de ezen „írások” által képek születnek, nem betűk vagy betűk együttese. Képírására (is) a mindig tiszta kompozíció, a tiszta gondolat, a zavarosságot mindig elkerülő szemlélet jellemző. Számára a képírás nem betűírás, nem lettrizmus. 
    Persze Árkossy valóságosan is ír. Egyre többet. Elemzéseket, töprengéseket a művészet általa – jogosan – nagyra becsült korábbi évszázadairól, vagy épp iparművészetünk közelmúltban megszületett kimagasló értékeiről. Ritka adomány. A képzőművészet története során természetesen sok nagy példát idézhetünk, amikor egy festő írásban is kifejti gondolatait (Vasari, Leonardo), s ez az ív még a XX. században is nagyot lendít az innovatív művészettörténet-írás értékszemléletében (Itten, Kandinszkij, Klee, Vasarely). De a magyar művészek között is bőségesen találunk olyan személyiségeket, akik teoretikus és szorosabban vett szakmai kérdésekről ma már alapműveknek számító munkákat írtak (Szőnyi, Réti); mégis úgy tűnik, mintha kortársainknál ez a kettős élet, ez a kettős lét s annak szimbiózisa háttérbe szorulna. Nos, ez a nagy ívű intellektualitás jellemzi Árkossy István alkotói útját, aki sorra-rendre teszi közzé írásait, miközben festőként, grafikusként is folyamatos megújulásra, metamorfózisra képes…”

 

FELEDY BALÁZS
művészeti író
(MAGYAR NAPLÓ, 2017. július)

 


„…Árkossy belemerül az egyetemes művészet történetének egyik legnépszerűbb és talán leginkább kiaknázott, legismertebb fejezetébe, hogy a látottakban elvegyülve és feloldódva történelmi és művészi hitelességgel újrateremtse azokat. A megidézett világ pedig megnyílik előttünk, s mi részeseivé válunk annak a virtuális múzeumnak, amelyben a gótikából éppen csak hogy kikacsintó Cimabuetól a rokokó fuvallatát megérző Canalettoig, ötven olasz, flamand, francia és német festő művészi koncentrátumából kaphatunk ízelítőt.   
Mégpedig fölöttébb sajátos módon. Hiszen aki végignézi ezt a tárlatot vagy végiglapozza, olvassa ezt az objektíven szubjektív, tömören lényegre törő kötetet, egyfajta vallomásos művészettörténetet, többet kap a kor hangulatából mintha hónapokig rágódna száraz életrajzokon és tudományos fejtegetéseken. Valahogy úgy van ez, hogy a jó tanár előadásából is az marad meg a diákban, amit az előadó csemegeként toldott a kötelező tananyaghoz.
Ilyen értékes csemegét nyújt most át nekünk a festő grafikus Árkossy István. Azaz barokkosan reneszánsz tartalommal dúsított, konstruktívan modern foglalatba beépített, kortárs festői vallomásokat egy korról, amely ismét piedesztálra helyezte az embert, az emberi testet a maga ellenállhatatlan szépségében, tökélyében. És vallomásokat önmagáról, festői, írói habitusáról. Vagy ahogyan ő maga fogalmaz kötetének utószavában: „legyen ez a képsorozat és a mellé társított írás személyes főhajtás hajdanvolt tüneményes művészeti korszakok nagymesterei és azok művei előtt.”  
Egy műalkotás akkor jó, ha valami újat, valami sajátosat, valami egyénit, s ezáltal valami megkapót tud nyújtani. Árkossy István jelenlegi, festői és írói teljesítménye ilyen. Hiszen már maga a válogatás is tüneményes. A mód, ahogyan kiragadja és kombinálja a részleteket, ahogyan egyedi kompozícióvá alakítja a megidézett nagymesterek arcképéből és műveikből egybeszerkesztett festői üzenetet, ahogyan ráérez az olykor homlokegyenest eltérő egyéniségű és művészi beállítottságú, de külön-külön egyaránt kimagasló alkotók lelkivilágára és művészi kifejezőeszközeikre.
Mert ott van például az olasz reneszánsz zseniális fenegyerekének, az újító szellemű Caravaggionak a tömören találó, s merem állítani nem minden beleérzés nélküli megidézése, de ott van a vele szöges ellentétben álló francia Poussennek, a tradicionalizmus, a rendszeretet, a nyugalom festőjének megidézése is, aki se többet, se kevesebbet nem állított, mint azt, hogy Caravaggio „azért jött a világra, hogy tönkre tegye a festészetet.”
Árkossy sokoldalúságára jellemző, hogy a képiség, a képi megjelenítés valamennyi formájában járatos, a szín és a vonal lehetőségeinek maximális kiaknázásával teremti meg színvonalas grafikai-festői világát, de ugyanolyan járatos a nyelvi fordulatokban, a művészeti írói megjelenítés fortélyainak alkalmazásában is. Sőt, gyakorló képzőművészként a lehető legmélyebben belelát művésztársai műhelytitkaiba. Hát ettől is jó ez a művészi objektként is gyönyörű, tartalmilag pedig szubjektíven is objektív könyv…”

 

NÉMETH JÚLIA
művészettörténész
(SZABADSÁG, 2016/V.3)

 


„…Árkossy István egész eddigi művészi tevékenysége töprengésre késztet. Még nem tudom mi, de valamiféle okának kell lenni annak, hogy az ő opusaihoz másképp közeledek, mint a rég(ebb)i mesterek műveihez. Azok szemlélése számomra egyértelmű és kifejezetten örömhozó: önfeledt ábrándozások szép álomvilágokban. Ezek is vonzanak, érzem, hogy mesteri munkák, de nézegetve-ízlelgetve őket, árnyként követni kezd valamiféle titokzatos nyugtalanság.
Tűnt idők képi világába alámerülve örül és megnyugszik a lélek; az itt elém táruló képi univerzum is vonz ugyan, de csöppnyit valami vissza is fog. A legszebb szépség mélyén is bujkál valami, ami nyugtalanító, baljóslatú, megfejthetetlennek tűnő rejtély. (Ilyesmit érzek Bartók muzsikájában is.) Mintha a természet és az ember, a természet és a történelem, a természet és az épített világ primer viszonya fundamentálisan megromlott volna. Árkossy István úgy sejteti ezt a komplex törést, zavart, hogy egészen különös látomássá transzformálja a valódi tájat: a hegyeket, a völgyeket, a folyókat, a felhőket, az eget, majd minden természeti tüneményt. Mintha egy idegen bolygón csatangolnék. Olyan az érzésem, mintha egy hatalmas kéz beledobálta volna a tárgyi világ dolgait az űrbe, és azok vagy nem ízülnek, vagy ha mégis, nagyon gyakran nem az emberi logika törvényei szerint kapcsolódnak össze. Egymás mellett láthatók ebben a képzelt világban a múlt és a jelen ismert, és a jövendő fura objektumai, a tegnap és a ma rekvizitumai, a lehetséges jövő elképzelt alakzatai. Mintha egy hatalmas ismeretlen erő kilúgozta volna az univerzumból az időbeliséget. Nem látni, észlelni, érezni az örök idő múlását, a folyamatok irányát, azt tudniillik, hogy merre van előre, és merre hátra. Egy ilyen világban természetesen eltűnik a lélek háborítatlan nyugalma, tapinthatóvá válik a zavarodottság, a feszültség szorongásig fokozódik. A légkör súlyosan terhes: érzem a fergeteg közeledtét, bár a sötét esőfelhők még fel sem tűntek a szemhatáron.
Megbomlott a kozmikus rend!?...
A tapasztalati világ tényei fenyegető alakzatokká szervesültek. Olyan világba csöppentünk, amelynek ismerjük ugyan a kellékeit, ám mivel összezavarodtak az összefüggések, képtelenek vagyunk tájékozódni, eligazodni köztük.
Mintha egy mérhetetlen űrben lebegnénk. Nemcsak környezetünkben tapasztaljuk az idegenséget, belül is fagyos ürességet érzünk. Hat milliárdnyi egyedből álló tömeg fog közre, mégis nyomaszt a magány. Porszemnyire zsugorodom, megsemmisülve nyívok-nyüszítek a csöppet sem atyai hatalom vasmarkában vacogva…”

 

ANISZI KÁLMÁN
esszéíró, szerkesztő
(KAPU, 2004/7)

 


„…Árkossy tudatos művész. Tudja, hogy a korstílusok soha nem szűnnek meg végérvényesen, a témák, célok, akarások foszlányokban, átlényegülve tovább élnek, s éppen a metamorfózis biztosítja a világkultúra folyamatosságát és egységét. Ő tehát nemcsak visszatért a reneszánszhoz, barokkhoz, hanem a reneszánszot, a barokkot hozta el – megújítva – a huszonegyedik századba.
Vállalkozásában, szép akarásában nincs egyedül. Erdélyben Árkossy egykori művésztársát, Kós Károlyt nevezték „reneszánsz embernek” – éppen sokoldalúsága miatt. Építész volt, grafikus, szerkesztő, könyvillusztrátor, prózaíró, politikus a szellemi élet organizátora.
Ezt az eszményt követi Árkossy, grafikáit remekműveknek nevezi a szakma, festményeivel tömegeket hódít, könyvillusztrációinak, lapszerkesztéseinek száma ismeretlen. És kiváló prózaíró, jó publicista.
Éppen emiatt csorbítatlan a néző műélvezete, ha elmélyül az E-Galériában kiállított képek világában. Benne van ebben a világban a reneszánsz teljesség, benne van a földi és az égi, a prózai és az éteri világ, a születés és a halál, a tánc és a gyász, a meztelenség és a ruhapompa, és ami ráadás: jelen van néhány, az Árkossy-életműből már ismert motívum, a metronóm, a gyöngyszem, a gömb, a piramis, melyek ugyancsak az állandóságot, az örökkévalóságot hordozzák.
Így áll össze a három szféra, a régi korok művészeinek portréja, a munkáikból egy motívum és Árkossy alkotó művészete, hozzáadása. S a csodálatos az, hogy sehol egyetlen törésvonal sem fedezhető fel, a három forrás hozadéka teljes harmóniába olvad. A kiragadott rész sehol sem torzó, organikus része annak, ami keletkezett, jellemzője az Árkossy-féle, senki máséval össze nem téveszthető egyéni stílusnak. Nincs nyoma a befejezetlenségnek, a másodlagosságnak. Árkossy nem másolta a mestereit, hanem újrateremtette őket.
Gyönyörű újjászületés, örök reneszánsz, szép feltámadás!
S hogy miért vállalkozott ilyen rendhagyó, kitartást, szorgalmat, fantáziát követelő munkára?
Egyik vallomásában elmondta: „A sorozat egyik célja: bemutatni azokat a személyeket, akik a kultúrtörténet szempontjából kiemelkedő jelentőségű kor művészetének élvonalában voltak, viszont értékes arcmásaik ma a világ leghíresebb múzeumaiban csak elszórtan, egymástól nagy távolságokra tekinthetők meg.”
Fókuszt teremtett tehát, a reneszánsz és a barokk fényeit összegyűjtő lencsét, amellyel azt az élményt tudja nyújtani, mintha hosszas, fárasztó utazással bejárnók a világ képtárait, múzeumait.
Nincs hiányérzetünk! Pontosabban: a minden formabontást ismerő, a bátor robbantásokhoz szokott műélvezőnek sincs hiányérzete, mert Árkossy szereti az abszurdot, kenyere a szürrealista látomás, ami páratlan formakultúrával és rajztudással társul.
Egy dologban konok, nyakas és kitartó Árkossy István. Nem hajlandó lemondani az esztétikumról. Minden munkáján kézen fogva jár a szép és az esztétikus, sarkítva fogalmazva: krédója szerint csak az szép, ami esztétikus.
Ő ezzel egészíti ki a magyar és az európai képzőművészek bolygórendszerét.”
 

HEGEDŰS IMRE JÁNOS
író, irodalomtörténész
(ÚJ MŰVÉSZET, 2013. augusztus)

 


 

KIRÁLY LÁSZLÓ

Sorok Árkossy István költő képeihez

 

Amikor Harmadik Richárd kiszállt, vízszintes testtartásban, a felvonóból, döbbenten látta, hogy szemközt vele egy feszülő farkas áll – vagy valami hasonló.
Dehát én ezzel egyszer már találkoztam a föld alatt, mondta (volna) a király, csakhogy hol itt a föld?
S amint látom, valaki valamivel átdöfte a burkot.
Valójában minek a burka ez?
Tudni való: az efféléknek ritkán lesz jó vége.
*
Ilyenkor gyönyörű paloták tűnnek elő a sehonnanból, a titokból, mágia ez, s ami szállni akarna, földre rogy, s száll ami földön maradni vágyna.
Itt valakik omló hidakat építenek boldog öntudatlanságban.
És minden oly egyszerű, mint Aiszkhülosz zsebórája a régi színház romjai közt.
Állítsátok hát vissza az oszlopokat, különben sosem lelem meg az elveszett jogart, s az órát s az időt, s itt kell majd sakkoznom egy összecsukott táblán, a végtelenségig.
*
Nem értelmezem az égi jeleket, de látom őket hajnaltól halálig.
*
A hősiességből csak egy lócsontváz maradt, ott barangol búsan a Nagy Árnyékban, tanulsága sincsen.
Uram, uram, mért hagytál el minket, kiáltanék, de az úr én vagyok.
S mégis száll valami, hallom, mint a Hamlet atyjának szelleme, fehér csuhában, vagy mint egy fénynyaláb.
Ez a fényesség kétségtelen.
Gömb legyen, háromszög, mit bánom én, csak láthassam az EZT–AZZAL összekötő hibátlan íveket.
A színeket meg nagylelkűen hozzá(nk)adja a Teremtő, aki úgy tetszik, fölöttünk lebeg.
Mindenki fölött – vagy mindenkiben.
Különben hogyan láthatnánk a fényt a vízzuhatag fölött?
*
A király sosem bírta megérteni, miként változhatunk át repülő toronnyá, világcsendéletté, antik szoborrá, melyet megmagyarázhatatlan muzsika ölel.
Ráadásul még a tört sorompó rúdja is itt hever, a gömb s a zsebóra árnyéka alatt.
Érezhető, hogy nincs menekvés.
*
Egyszerűbb lenne haza menni, ám ezt a szót itt még senki sem hallotta.
Ez a szabadság.
Uralkodni sincs kin, és nem is érdemes, gondolta a király.
Csak nézni s befogadni formát s színeket.
Míg egy adott percen elhisszük magunkról, hogy értjük a csodát.
Valahonnét még hellén szót is hallani.
És űri recsegést.
Minden otthonos.
*
Erről szólnak Árkossy képei.
Jó szívvel élnék velük egy fedél alatt.
Ideje hát föltűzni a jelvényeket.
Jól figyeljünk: vár ránk Szent György,
Mátyás háza és a Farkas utca.
*
És egy sóvárgás és egy léghajó.


(SZÉKELYFÖLD, 2009/1)

 

 

FELEDY BALÁZS

A vonal apoteózisa

 
Fogy a sok mindenhez értő, több mindent magas szinten művelők köre. S ez a jelenség a képzőművészetben is érzékelhető. Az egyvalamihez értés akár stílusban, akár technikában segíti az előrehaladást. Ugyanakkor ámulva látunk olyan teljesítményeket, amikor a tehetség mellé sokirányú szakmai ismeret társul, amikor a kreativitás mellé a szemléletek sokfélesége, valamint a különböző technikák bravúros alkalmazása párosul. Nos Árkossy István életműve ezt példázza. Ráadásul többirányúan. Hiszen – elsőként - művészi szemléletében is szárnyal, izgatottan dönt le stílushatárokat. Ezzel együtt – másodiként - laza könnyedséggel lép át a rajzból a festészetbe és vissza. Persze hogy fest olajjal, de készít olajgrafikát, rajzol filccel, szénnel és ceruzával, műveli a sokszorosító grafikát, lép ide és oda tus és ecsetrajzaival. S most következik az igazi trouvaille, hogy – harmadikként – kilép az alkotás, a műkészítés általa rendkívül tágra szabott egyetemességéből, s ragad tollat, de nem csak azért, hogy rajzoljon, hanem azért, hogy írjon. Hogy ez milyen nehéz, arra hadd idézzek Bernáth Auréltól: „- Fessél! – mondja a lányom. – Festek – mondom én. Nem tudok ellenállni neki. Pedig most bent vagyok az írásban. Ez a két ’szakma’, az írás és a festés üti egymást. Az egyik analizál, a másik szintetizál. Hát hogy lehetne ezt a két szakmát egyazon délelőtt csinálni?”  Hát Árkossy biztos délelőtt fest és délután ír… Általam ismerve: nem szépirodalmat, hanem szakirodalmat. Művészi gyakorlata esetében nagy erudícióval szervesül, arra képes, amire alkotóművészek ritkán: művészettörténeti értékű esszék készítője. Utolsó könyvében a reneszánsz és barokk kiemelkedő alkotói képei nyomán kitűnő parafrázisokat festett, s e mesterekről olyan mélységekkel teli esszéket írt, ami bizony már igazi felfedezés. Az a mesélőkedv, ami írásait jellemzi, egyben átitatja alkotóművészi munkásságát.   Gátlástalan tudással lép át és vissza a realitás és a szürrealitás határain, s lesz mindez folyamatosan mindig „Árkossy” . Művei tűnhetnek lazának, oldottnak, de mindig mögöttük áll az éppen felhasznált technika legtudatosabb alkalmazása. S ha mégis ebben a gazdag eszköztárban a legfontosabb építőelemet keressük, akkor az a vonal. Festményeit is fegyelmezett vonalkultúrája tartja kordában, ad érett rendet és sokféle grafikájában is a vonal teremtőereje sugárzik át művein. Nála a vonal nem sóhaj, hanem óhaj. Óhaj a tökélyre, mely szándék mindig a legjobb úton van a megvalósulás felé. Árkossy számára a vonal - ceruzával, filccel, szénnel - és a vonal teremtőereje olyan intenzív, amely minden szemlélőjét bűvkörébe vonja. Mi lenne ez más, mint a vonal apoteózisa.
Ismerjük Árkossy Istvánt? Még mindig nem igazán, hiszen eddigi több mint hetven évéből, annak nagyobbik felét Erdélyben élte, mint a kolozsvári református fiúkollégium igazgatójának fia, iskoláit ott végezte, s művésszé ott vált. Ám most már a miénk (is), akár mint művész, akár mint művészeti író.

 

(HITEL, 2016, február)

 


TÓTH GÁBOR

Reneszánsz és barokk festőgéniuszok egy kötetben*

 

A jeles erdélyi származású festőművész és művészettörténész, Árkossy István által összeállított képzőmű­vészeti album a középkor végi, újkor eleji nyugat-európai festészet történetén kalauzolja végig a művészetek iránt fogékony esztétikai befogadót – a gótikától a reneszánsz kibontakozásán és tündöklésén keresztül egészen az érett barokk kor világáig. A szerző a kötet koncepciójának kialakításakor a művészettörténeti dis­­kurzusban némiképp újszerű és rendhagyó utat követett: a bemutatott világhírű géniuszok (mindenekelőtt Giotto, Masaccio, Van Eyck, Leonardo da Vinci, Bel­­lini, Raffaello, Michelangelo, Botticelli, El Greco, Ve­­lázquez, Bruegel, Vermeer) és a szélesebb közönség számára kevésbé ismert mesterek (többek között Van der Weyden, Masaccio, Lorenzo Lotto, Poussin) festői életművét esszéisztikus leírásokban mu­­tatja be.
Fontos hangsúlyozni, hogy a szerző megkülönböztetett figyelmet szentel az életrajzi vonatkozásoknak: az általa kiválasztott művészek életművére személyes sorsuk és életútjuk kiemelkedő eseményei, fordulópontjai tükrében tekint. Árkossy elemző módszerének külön érdekessége, hogy a festőművészek egy adott alkotói periódusának lényegi jellemzőit,
illetve az ennek során született művek mondanivalóját a géniuszok sajátos lelki alkatából, valamely konkrét személyiségjegyéből, valamint ebből fakadó életstílusából vagy tettéből vezeti le. Ez az eljárás egyes festők esetében – ugyan eléggé tág vonatkozásban, de – összevethető azzal az érvelésmóddal, amelyet Sig­­mund Freud Leonardóról írt pszichoanalitikus esszéjében alkalmazott. Az alkotókról készült „miniatűrök” ennek megfelelően azonnal felkeltik az érdeklődést, mivel a személyes lelki élet történéseire irányítják a figyelmet. Ezen túlmenően nyelvezetük változatos, metaforákban és szemléletes szóképekben gazdag. Ugyanakkor néha előfordulnak „túldíszített”, barokkos körmondatok is, amelyek alkalmazása időnként kissé terjengőssé teszi a művészekről szóló esszéket.
A Nagymesterek egyértelműen bizonyítja, hogy Ár­­kossy István számára a művészet története nem pusztán a humán műveltség egyik ágá­­nak szerepét tölti be, mivel fontosnak tartja, hogy a kutató egy adott korszak, illetve művész életművének elemzésekor a szépirodalom, a pszichológia és a biográfia eszköztárából is merítsen. Emiatt vizsgálódásai több esetben is je­­len­tősen eltérnek a tudományos beszédmód szigorúságától: annál sokkalta személyesebbek, „ember-közelibbek”. Mű­­vész­­portréi ily mó­­don érdekességük mellett közérthetőek is, ami abban mutatkozik meg, hogy a művészettörténettel szakmai szinten nem foglalkozó olvasó számára is befogadhatók és értékelhetők. Alighanem ez utóbbi mozzanat tekinthető a kötet legnagyobb erényének.
A mű további különlegessége, hogy összeállításakor – az említett módszertani szempontok mellett – Árkossy István technikailag is egyedi elvet követett: a tárgyalt művészek egyes eredeti festményeiből vett jellegzetes részleteket oly módon kapcsolta össze, hogy egy sajátos egységként értelmezhető egészet alkossanak. A fő cél „egy geometrikusan értelmezett strukturális háló” létrehozása volt, „amely a kompozíciós építkezés egységét a sorozat egész rendszerének összefoglalójaként is biztosítja.” Ezen eljárás egyfajta montázstechnikaként értelmezhető, melynek nyomán a szétszórt, különnemű részletekből egy új, önálló kép születik.
E szerkesztési folyamatban kitüntetett szerepet játszanak a művészek portréi, melyek az ily módon megszülető, új festmények egyik legfontosabb elemét, több esetben is perspektivikus középpontját
jelentik. A kötet további pozitívuma a stílusos fogalmazásmód, a nyelvi igényesség, valamint a szerke­zeti áttekinthetőség, ami legfőképpen a szövegrészek és a képek arányos tagolásának és elrendezésének következménye.
A felsorolt tényezők együttesen azt igazolják, hogy a könyv – a reneszánsz és a barokk művészet szép­ségei iránt fogékony nagyközönség mellett – azok számára is értékes olvasmány, akik már alapos ismeretekkel rendelkeznek az európai művészet történe­téről, mivel az egyes nagymesterek munkásságát kifogástalan szakmai pontossággal és életrajzi hitelességgel tárja fel.

 

*Árkossy István: Nagy­mes­­te­­rek – Reneszánsz és barokk festőművészek arcképcsa­noka,
Magyar Napló Kiadó, 2015.

(MAGYAR NAPLÓ, 2016, június)